Minden háznak és lakásnak megvannak a maga éjjeli neszei, zajai, amelyek ha csak egy-egy hirtelen tovatűnő pillanatra is, de minden kétséget kizáróan képesek megtörni az éjszaka -éppen ezért nem létező- csendjét. A magam fajta, nyugtalanul alvó ember kiváló receptorokkal bír az efféle zajok észlelésére és befogadására. Erre nem volna kifejezetten szükség, mégis így van. Néha az az érzésem, azt is meghallom, ami nincs is. Esetleg van, de mivel soha nem derül ki, hogy mi is egy adott zaj forrása, vagy oka, ezért az ott ragad az ismeretlenség nyirkos homályában.
Az előző lakásban, ahol ugyancsak évekig laktam, hosszú hónapokba telt, amíg legalább megszokni, vagy leginkább elviselni tudtam a szobámmal szomszédos konyha hirtelen reccsenéseit, a hűtőt körülölelő bútorzat nyögdécselő roppanásait. Ezeket először halál-komolyan, később már csak némi, -de még mindig nyugtalanító- kétkedéssel véltem betörő elhibázott lopakodásának. "Már a konyhában vannak!" - kiáltottam fel (már rég nem) álmomban, persze csak hangtalanul, nehogy meghallják. Komplett vész-forgatókönyveket és dramaturgiákat dolgoztam ki fejben, hogy mire lenne még időm, mielőtt óvatosan kinyitnák az ajtót, (ha ki akarnák nyitni egyáltalán) és olyasmi történne, mint a szamuráj filmek belopózós nindzsás jeleneteiben, amikor a haramiák -megbízásból- végeznek a ház népével.
Az éj csendjéhez persze mindenhol kapcsolódnak külső -tisztán emberi- zajok, de ezek nem olyan érdekesek. Sőt, még azok sem, amelyek bár egyértelműen állati eredetűek, mégis tudni véljük mitől és miért származnak. Ilyen például az este, szintén lefekvéshez készülődő galambok tollászkodása, vagy a reggeli kergetőzés -apró és fürgén karmolászó hangokkal- a tetőn, ami vélhetőleg - de nem szorongatóan elképzelhetetlenül - mókusoktól ered. Vannak viszont azok a furcsa hangok és zörejek, amelyek állandóak és időről-időre, éjszakáról-éjszakára ismétlődnek. Mint például a mostani -ugyancsak átmeneti- lakásunk egyik legizgatóbb és leginkább érdekfeszítőbb zaja, a tompa, és periodikusan ismétlődő puffanás, vagy valamihez csapódás. Az egész tavalyi év azzal telt, hogy esténként elalvás közben -és végül gyakran helyett- próbáltam kitalálni, hogy mi lehet az. Ilyenkor persze az ember pont annyira kíváncsi az okra, mint amennyire fáradt ahhoz, hogy felkeljen és nyomozni kezdjen a zaj forrása után. Mégis egyértelmű, hogy valami van. Van valami, ami nekicsapódik -én úgy érzem- a mi házunk -vagy valamelyik szomszédos épület- homlokzatához és tompán puffan, ütközik nap mint nap. Néha a tetőszerkezet váratlan roppanása ébreszt és hívja fel -a visszaalvás sikertelensége folytán- a figyelmem erre a hívatlan, de nem agresszíven tolakodó vendégre, aki (vagy ami) saját ritmusát követve ad hangot létének és mintha figyelmeztetne valamire, amiről egyelőre nem tudni, hogy mi az.
Az az érdekes, hogy a hang csak este hallható, valamint nappal már nem is foglalkoztat a dolog annyira, hogy akár csak tapasztalati megfigyelést tegyek az utcán, vagy a ház melletti sikátorban. Pedig elég régóta élünk már itt ahhoz, hogy életünk hangtérképéről rendelkezzem biztos ismeretekkel - miszerint mikor jön a szemközti bank pénzszállító kocsija és hörögteti hatalmas dízel motorját, vagy mely napokon jár a kukás autó reggelente, esetleg, hogy mikor melyik beszállító érkezik az egyes üzletekhez és éttermekhez a közelben, és még sorolhatnám. Noha sok mindenre gondoltam már elalvás helyett, a monoton, de mégis ismeretlen ritmusú hang okát találgatva, egyelőre csak az biztos, hogy a hang itt van a közelben és még egyszer sem vettem a fáradtságot, hogy felkeljek és utánajárjak a dolognak, pedig... valami van.
