A címet persze úgyis fogalmazhattam volna, hogy ‘nem szokványos napok és jelenben zajló idők', de a fenti formában jobban kifejezik önmagukat. Ismerőseim, olvasóim - gondolom ez nagyjából azonos halmaz - innen-onnan már értesülhettek róla, hogy a közelmúltban sürgősségi műtéten estem át, aminek következtében most a lábadozás még érzékeny, de a korábbiakhoz képest már sokkal üdítőbb napjait töltöm. A cím első fele ezekről a nem szokványos, kvázi betegen itthon töltött napokról szól. Ezekről a majdnem-hetekről, amikor az állapotom már lehetővé teszi, hogy szabadon mozogjak, járjak-keljek a lakásban, amikor már kezdem visszanyerni étkezési szabadságomat és lassan minden mást is, ami segít visszatalálni régi önmagamhoz. Az írás második felében ugyanezen idő sokszorosan sűrített változatáról írok.
Nem-napokon kizökken az idő a megszokott kerékvágásból, így olyan dolgok is teret nyernek, amelyekre egyébként nem szakítunk időt. Megnézünk olyan filmeket, melyekre eddig sajnáltuk a mozijegy árát, vagy a letöltési időt, vagy csak szimplán kimaradtak valamiért. Esetleg megnézzük a második részt is. Legalább minden második napba jó azért némi tematikát vagy feladatlistát csempészni, különben csúnyán kifolyhat a kezünk közül jelentékeny mennyiségű idő is. Ezáltal találhatunk vissza a nem-napokból a hétköznapok világába, ahová egy idő után pont olyan szívesen kívánkozunk vissza, mint amennyire korábban esetleg elvágyódtunk abból.
A nem-napok egy másik, durvább, sűrűbb megnyilvánulási formáját jelentik például a kórházban töltött napok - közvetlenül a műtét után. Na azok igazi nem-napok voltak. Ablak mellett feküdtem a kórteremben, így az idő múlását is főleg a fények változásából, na meg a nővérek által diktált -kórházhoz képest is feszes- napirendből érzékeltem, vagy követtem, de mégis sokkal inkább vártam. Vártam az elmúlást, vártam a nem-napok végét, amikor filmeket lehet nézni, akár kétszer is, amikor kommunikálni lehet, enni, akkor, amikor (és azt, amit) én szeretnék és zenélni lehet és egyáltalán lehet.
Az idő múlása - de sokkal inkább eltűnése - hasonló a fentiekhez a műtétet megelőző órákban, percekben. Még az idő mérésére tett kósza kísérletek - azaz percekről, órákról beszélni - is gyengék a helyzet leírására. Nem idő van, hanem csak tettek, csak akciók és reakciók, vagy a cselekedeteknek való alávetettség. Ezekben a -leginkább- pillanatokban teljesen normálisnak tűnik, hogy a segédorvos még befalja megmaradt ebédjének a végét hozott kis műanyag tálkájából a műtét megkezdése előtt, vagy hogy mindenféléről cseverészünk az altatóorvossal, mintha épp szokásos bridge-partinkra érkeztünk volna mindketten az imént. Lám, most is mintha csupán kívülálló lennék - akkor is pont így éreztem. Most már az is világos, miért. Azért, mert már semmilyen más nézőpont nem lehívható, nem elérhető. Csak egyszerűség van, egyértelműség, gondolatnélküliség - egység mindennel, ami történt vagy történni fog, pont úgy, ahogy annak lennie kell.
