Nemrég moziban voltunk, a Tom Hanks nevével fémjelzett és az év filmjeként címkézett Rém hangosan és irtó közel című filmet láttuk az egyébként eléggé multikulturális Brampton-ban. Ha rasszista módon akarnám leírni Brampton-t, akkor mondhatnám hogy fekete, de én inkább a sokszínű jelzővel illetném mégis. Georgetown túlságosan is fehér...
A film egy Asperger szindrómás kisfiúról szól, aki a szeptember 11-i terrortámadásban elhunyt édesapja halálának az emlékét próbálja feldolgozni egy lehetetlennek tűnő vállalkozás keretében. Egy -véletlenül megtalált- kulcshoz keresi a zárat a hatalmas és ugyancsak sokszínű New Yorkban. A film egy adott szakaszáig mi nézők is meg vagyunk győz(őd)ve arról, hogy a titok nyitja valamiféle atyai hagyaték, vagy üzenet a gyermek számára, majd persze kiderül, hogy tényleg az, és mégsem az. Én nagyon élveztem a filmet, két jelölést is kapott az Amerikai Filmakadémiától egyébként. (Nem sokkal azután, a hasonló témájú, de kissé eltérő nézőpontú ''A nevem Khan'' című filmet is megnéztük. Szép komplementer-pár... jó szívvel ajánlom mindkettőt.)
De igazából nem a filmről akartam írni. Ahogy kijöttünk a teremből egymás után a mosdóba vezetett az utunk, így, amíg Pannira vártam volt időm egy kicsit szemlélődni és elmélkedni a pillanat hordalékán. A filmben a főhős nagyon sokféle emberrel, sorssal találkozik és óhatatlanul válik maga is sokszínűvé, de legalábbis nyitottabbá. Megérti, hogy magánya ellenére nincs egyedül. Otthonra talál önmagában és egy szeptember 11-e utáni Világban, ami sokak számára éppen az otthon-lét biztonságát törölte el a színről.
A termek bejárata előtt várakoztam és bámultam ki a fejemből. Csak néztem azt a sok-sok embert, akik technikailag és egyenként mind ismeretlenek - mondhatni idegenek - voltak számomra és mivel lassan telt az idő, egyre inkább hatalmába kerített egy érzés. A jelenlévők többségének a bőrszíne még inkább élesítette a képet, ami csak a fejemben állt meg egy pillanatra, vagy állt össze egy gondolattá. Egyszerre azon kaptam magam, hogy mindenféle egyedül-létünk, magunkra maradottságunk ellenére, közelinek éreztem magam másokhoz -kvázi mindenhez és mindenkihez- pedig ilyet nagyon ritkán szoktam érezni itt.
Szeretem az ilyen pillanatok jellegét és titokzatos (miben)létét; szinte a semmiből bújnak elő hirtelen, méghozzá úgy, hogy világossá válik, mindig is itt voltak velünk, csak talán nem figyeltünk eléggé.
Ha jól emlékszem telihold volt aznap este.
