nonexistenTV

A címet persze úgyis fogalmazhattam volna, hogy ‘nem szokványos napok és jelenben zajló idők', de a fenti formában jobban kifejezik önmagukat. Ismerőseim, olvasóim - gondolom ez nagyjából azonos halmaz - innen-onnan már értesülhettek róla, hogy a közelmúltban sürgősségi műtéten estem át, aminek következtében most a lábadozás még érzékeny, de a korábbiakhoz képest már sokkal üdítőbb napjait töltöm. A cím első fele ezekről a nem szokványos, kvázi betegen itthon töltött napokról szól. Ezekről a majdnem-hetekről, amikor az állapotom már lehetővé teszi, hogy szabadon mozogjak, járjak-keljek a lakásban, amikor már kezdem visszanyerni étkezési szabadságomat és lassan minden mást is, ami segít visszatalálni régi önmagamhoz. Az írás második felében ugyanezen idő sokszorosan sűrített változatáról írok.

Nem-napokon kizökken az idő a megszokott kerékvágásból, így olyan dolgok is teret nyernek, amelyekre egyébként nem szakítunk időt. Megnézünk olyan filmeket, melyekre eddig sajnáltuk a mozijegy árát, vagy a letöltési időt, vagy csak szimplán kimaradtak valamiért. Esetleg megnézzük a második részt is. Legalább minden második napba jó azért némi tematikát vagy feladatlistát csempészni, különben csúnyán kifolyhat a kezünk közül jelentékeny mennyiségű idő is. Ezáltal találhatunk vissza a nem-napokból a hétköznapok világába, ahová egy idő után pont olyan szívesen kívánkozunk vissza, mint amennyire korábban esetleg elvágyódtunk abból.

A nem-napok egy másik, durvább, sűrűbb megnyilvánulási formáját jelentik például a kórházban töltött napok - közvetlenül a műtét után. Na azok igazi nem-napok voltak. Ablak mellett feküdtem a kórteremben, így az idő múlását is főleg a fények változásából, na meg a nővérek által diktált -kórházhoz képest is feszes- napirendből érzékeltem, vagy követtem, de mégis sokkal inkább vártam. Vártam az elmúlást, vártam a nem-napok végét, amikor filmeket lehet nézni, akár kétszer is, amikor kommunikálni lehet, enni, akkor, amikor (és azt, amit) én szeretnék és zenélni lehet és egyáltalán lehet.

Az idő múlása - de sokkal inkább eltűnése - hasonló a fentiekhez a műtétet megelőző órákban, percekben. Még az idő mérésére tett kósza kísérletek - azaz percekről, órákról beszélni - is gyengék a helyzet leírására. Nem idő van, hanem csak tettek, csak akciók és reakciók, vagy a cselekedeteknek való alávetettség. Ezekben a -leginkább- pillanatokban teljesen normálisnak tűnik, hogy a segédorvos még befalja megmaradt ebédjének a végét hozott kis műanyag tálkájából a műtét megkezdése előtt, vagy hogy mindenféléről cseverészünk az altatóorvossal, mintha épp szokásos bridge-partinkra érkeztünk volna mindketten az imént. Lám, most is mintha csupán kívülálló lennék - akkor is pont így éreztem. Most már az is világos, miért. Azért, mert már semmilyen más nézőpont nem lehívható, nem elérhető. Csak egyszerűség van, egyértelműség, gondolatnélküliség - egység mindennel, ami történt vagy történni fog, pont úgy, ahogy annak lennie kell.

Előre szólok, hogy az amiről a következőkben szó lesz, nem biztos, hogy létezik. Számomra persze nyilván, de mindenképpen nagyon szubjektív módon és lehet, hogy az olvasóim nagy része azt gondolja majd, hogy nekem igazából komoly és azonnali orvosi segítségre lenne szükségem. Mindegy; kockázat nélkül a tét is értelmét veszti.

Bizonyos térbeli helyek az idő meghatározott síkjaival kézen fogva képesek az egyénben hanglenyomatokat képezni. Olyan ismétlődő, az adott hely állandó hangeffektusaira kell gondolni, amelyek öntudatlanul is a részünkké válnak és sok esetben nem is reflektálunk rájuk, noha attól még léteznek. Sokszor az ébrenlét és az álom határán egyensúlyoznak ezek a hangok, és talán éppen ezért tűnnek éppoly képlékenynek és megfoghatatlannak, mint az álmok valószínűtlen álcahálója.

A késő éjszaka az ég mélykékjébe vonalat gravírozó repülők hangja valószínűleg mindenkinek ismerős, aki olyankor is éber tud maradni, amikor a zajok nagyja már elsimult. Mostanában az esti eltűnésbe vesző végtelen tehervonat kürtje ilyen, vagy a kisvárosi főutca járdalapjai közti apró illesztési réseket lereagáló gördeszka kerekek kátyúzaja, amint tovagördülnek a hazafelé tartó úton a helyi fiatalok fáradt talpai nyomán.

Más zajok még ébren találnak meg, de akkor meg egyéb főtevékenységeink vonják el előlük a figyelmünket, így nem halljuk, amikor a hazatérő galambszülők megbeszélik napi ügyeiket és a mindennapok megoldandó kérdéseit, vagy amikor a pénzszállító kocsi irdatlan motorja morog a hét ugyanazon napján kora este, ezzel is alátámasztva a páncélburok rést nem tűrő erejét és a világ dolgaiba vetett látszatbizalmunkat. Van olyan is, amikor még álmodnánk tovább, de a kukásautó ugyancsak menetrendszerű megjelenése kedd és péntek reggel 7 óra táján beelőz és a vekker helyett is emlékeztet a csakhamar bekövetkező ébredésre. Ilyenkor a kukásautót és kötelező berregését hátrahagyva leballagok dolgomat végezni, meg kávét készíteni Panninak és a hanglenyomat álomként válik bizonytalanná a legközelebbi feltűnéséig.

Végül vannak azok a napok, amikor a rutin megszűnik létezni, mert például ünnep van és nem úgy jár a vonat, a repülő, a pénzszállító meg a kukások, és akkor az egy olyan halál utáni nyugalmi pillanat, amikor ugyan nincs csend, mert halljuk és hallgatjuk a galambok turbékolását, a fekete rigók izgatott füttyentéseit, a mókusok csivitelését, meg a kutyák ugatását, amint azok nyomába erednek, vagy éppen társaikat üdvözlik. Ilyenkor minden egyéb hanglenyomat olyasféleképp veszti értelmét, mint egy rémálom abban a világban, ahol a kettősség egységgé szelídül.

Az 'Egyszemélyes fényképalbum' sorozatban arcokról írok, emberekről, akik kitűnnek a tömegből, de legalábbis emlékezem rájuk valamiért. Megfigyeléseim terepe többnyire a jelenlegi munkahelyemül szolgáló áruház. Mivel leginkább munkavégzés közben zajlanak a később leírt események, így élményeim gyakran a megragadható pillanatok másolatai csupán. Emlékek, ahogyan én akarok emlékezni rájuk, miközben csokis kekszet majszolok sörrel vagy tejjel. Ma éppen sörrel: Red Cap Ale.

'Friss áru' John a nevével ellentétes módon régi bútordarab, csak jelenleg a 'Friss áru' osztályon dolgozik. Buggy boy-ként kezdte (buggy boy - a bevásárló kocsikat a parkoló tárolójából az üzlet előterébe visszatologató -többnyire fiatal- srácok beceneve), ahol is majd 18 évet húzott le. Onnan küzdötte fel magát jelenlegi pozíciójáig, ami számomra csak időben tűnik hosszú útnak, hiszen a mostani részlegén is erősen beosztott.

Mindenesetre John azoknak a régi munkatársaknak a sorát gyarapítja, akik adott esetben régebb ideje dolgoznak a cégnél, mint amennyi ideje én élek, és ezt azért számomra már önmagában is elég nehéz felfogni. Az áruház egyébként előszeretettel foglalkoztat -enyhén- csökkent szellemi képességű, de fizikailag ép alkalmazottakat - lám, hozzám is mennyire ragaszkodnak... - és bár John-t nem sorolnám feltétlenül közéjük, fura fazon, az biztos. A vékony testalkat és az enyhén görnyedt testtartás -számomra- kissé egy kései John Lennon-os arccal párosul.

John csendes karakter, ami ritka errefelé, hiszen általában mindenki legalább két szinttel hangosabb az általam még könnyedén tolerált nívónál. Ez persze az ilyen alacsonyabb iskolázottságot igénylő munkahelyeken, mint épp az enyém is, még inkább így van.  John-ra is gyakran rivallnak rá kollégái - akár tisztes korát sem kímélő módon - aki azonban, csak szerényen és -az introvertált emberekre jellemző- félénk megfontoltsággal reagál, ha egyáltalán. Pedig megvan a véleménye a dolgokról, csak általában a körülötte forgó Világ sokkal nagyobb fordulatszámra van kalibrálva.

Első interakcióm vele a papír-hulladék présgép kapcsán zajlott. Ezt ugyanis gyakran teszik -átmenetileg- tönkre azok a kollégák, akik egyszerre túl sok- és/vagy túlságosan darabokra nem szedett karton papírt dobnak a présgépbe, eldugítva azt. Ez a fajta nemtörődömség a kollégák részéről engem nagyon bosszant, mivel ilyenkor utánuk kell -komoly plusz munkával és időáldozattal- rendbe hozni a berendezést. Egyszer éppen egy ilyen szituáció kellős közepén találtam őt, és látta rajtam, hogy már a puszta látványtól is kezd elszakadni a cérna nálam. A maga sztoikus nyugalmával és a kisemberek beletörődöttségével magyarázta, hogy emiatt ugyan nem érdemes szívrohamot kapni, főleg hogy mások hülyesége miatt van az egész. Elmondta, hogy az a legrosszabb a helyzetben, hogy amíg az ember mások miatt robotol, addig a főnöke nem érti, hol marad ilyen sokáig, hiszen csak néhány kartondobozt kellett volna kidobnia.

John viseltes nyúlszőr fülvédős sapkát és katonai zubbonyra emlékeztető zöld színű kabátot hord, enyhén kopott kordbársony nadrággal és bakanccsal. A tény, hogy átöltözik munka után, arra enged következtetni, hogy nem autóval jár, ami ugyancsak ritka, már-már érthetetlen körülmény. Számomra ő egy csendes ellenállásban megöregedett intellektuális lázadó, aki lényével, milyenségével tüntet a külvilág elviselhetetlensége ellen. Igaza van. Ugyanakkor jellemének eme sajátossága miatt sokan talán egyszerű létezéséről is csak akkor vettek tudomást, amikor a céges karácsonyi partin megnyerte a főnyereményt, egy nagy képernyős, három dimenziós led tévét. Mindenki -szerintem enyhe irigykedést burkolva- kérdezgette a buli után, hogy átvette-e már a nyereményt, de ő még hetekkel később is csak azzal volt elfoglalva, hogy fuvart szervezzen az áru hazaszállításához.

Bár agglegény alkat, -talán- nincs teljesen egyedül. Bevásárlásai során gyakran látom egy nálánál sokkal idősebb, de hasonlóan kinéző alakkal, aki szerintem a bátyja lehet. Ő még John-nál is lassabban mozog, igaz járókerettel. Olyanok ketten, mint egy japán nó színházi darab, kevés beszéd, még kevesebb, már-már szimbolikus cselekmény olyan zenére, amit -adott esetben- csak ők hallanak.

A múltkor a műszak lejártával épp a raktárból igyekeztem az emeleti iroda felé, hogy a kabátomat magamra kapva induljak a parkolóba, ahol Panni várt. Az áruháznak azon a részén vezetett az utam, amit a munkahelyi szlengben 'action alley'-nek (akciós áruk utcájának) hívnak. Zárótörténetünk cselekménye itt zajlik. A mintegy harminc méter hosszú, néhány méter széles -árú-szigetekkel tarkított- szakaszon araszolt az idősebb figura. Az ő ruházata helyenként skót kockás jegyeket hordoz magában -nyilván nem véletlenül. Az áruházi munka szörnyűségeit túlélendő, létszükséglet a magamfajta, nyelvi nehézségekkel küzdő ember számára, hogy ebben a folyton változó környezetben minden vizuális részletet szivacsként szívjon magába és tartson is ott, amíg az szükséges. Így még az áruházból kifelé jövet is úgy vizslatok, mint egy állandó terror(ista)-veszéllyel számoló térfigyelő kamera. A skót kockás sapka és a már fent ecsetelt john-os karakter idősebb változata persze megkülönböztetett figyelmet vív ki, amint egyedül(!!!) és látszólag céltalanul poroszkál az 'action alley' hozzám -és a raktár bejárathoz- közelebb eső felén. Nincsenek sokan a boltban, hétfő este van - ez a leginkább halott nap. Nem is osztja meg sok minden más a figyelmemet, hiszen a megszokott és -már aznap is- számtalanszor beszkennelt, letapogatott látvány tárul elém és tűnik is el mögöttem. A sor túlsó végén azonban egy még a szokásosnál is téblábolóbb és elveszettebb John-t pillantok meg, amint aggódó tekintettel keresi a hiány okát és mibenlétét. Mire odaérek a közelébe köszönés helyett csak intek magam mögé, hogy arra lesz. Köszönés helyett csak mosolyog és megfontoltan az öreg után indul; értjük egymást.

Nemrég moziban voltunk, a Tom Hanks nevével fémjelzett és az év filmjeként címkézett Rém hangosan és irtó közel című filmet láttuk az egyébként eléggé multikulturális Brampton-ban. Ha rasszista módon akarnám leírni Brampton-t, akkor mondhatnám hogy fekete, de én inkább a sokszínű jelzővel illetném mégis. Georgetown túlságosan is fehér...

A film egy Asperger szindrómás kisfiúról szól, aki a szeptember 11-i terrortámadásban elhunyt édesapja halálának az emlékét próbálja feldolgozni egy lehetetlennek tűnő vállalkozás keretében. Egy -véletlenül megtalált- kulcshoz keresi a zárat a hatalmas és ugyancsak sokszínű New Yorkban. A film egy adott szakaszáig mi nézők is meg vagyunk győz(őd)ve arról, hogy a titok nyitja valamiféle atyai hagyaték, vagy üzenet a gyermek számára, majd persze kiderül, hogy tényleg az, és mégsem az. Én nagyon élveztem a filmet, két jelölést is kapott az Amerikai Filmakadémiától egyébként. (Nem sokkal azután, a hasonló témájú, de kissé eltérő nézőpontú ''A nevem Khan'' című filmet is megnéztük. Szép komplementer-pár... jó szívvel ajánlom mindkettőt.)

De igazából nem a filmről akartam írni. Ahogy kijöttünk a teremből egymás után a mosdóba vezetett az utunk, így, amíg Pannira vártam volt időm egy kicsit szemlélődni és elmélkedni a pillanat hordalékán. A filmben a főhős nagyon sokféle emberrel, sorssal találkozik és óhatatlanul válik maga is sokszínűvé, de legalábbis nyitottabbá. Megérti, hogy magánya ellenére nincs egyedül. Otthonra talál önmagában és egy szeptember 11-e utáni Világban, ami sokak számára éppen az otthon-lét biztonságát törölte el a színről.

A termek bejárata előtt várakoztam és bámultam ki a fejemből. Csak néztem azt a sok-sok embert, akik technikailag és egyenként mind ismeretlenek - mondhatni idegenek - voltak számomra és mivel lassan telt az idő, egyre inkább hatalmába kerített egy érzés. A jelenlévők többségének a bőrszíne még inkább élesítette a képet, ami csak a fejemben állt meg egy pillanatra, vagy állt össze egy gondolattá. Egyszerre azon kaptam magam, hogy mindenféle egyedül-létünk, magunkra maradottságunk ellenére, közelinek éreztem magam másokhoz -kvázi mindenhez és mindenkihez- pedig ilyet nagyon ritkán szoktam érezni itt.

Szeretem az ilyen pillanatok jellegét és titokzatos (miben)létét; szinte a semmiből bújnak elő hirtelen, méghozzá úgy, hogy világossá válik, mindig is itt voltak velünk, csak talán nem figyeltünk eléggé.

Ha jól emlékszem telihold volt aznap este.

Az úgy van, hogy a valóság - jelen esetben az egyén valósága - adott minden egyes pillanatban, mégis lehet rajta változtatni egy -egyébként nem-létező- kapcsolóval. Ez a kapcsoló leginkább egy távirányítóhoz hasonlatos, annyiban, amennyiben távoli, vagy távolinak tűnő dolgokat lehet vele elérhetővé tenni, közel hozni.

A cél a valóság elviselhetővé vagy elviselhetőbbé tétele és itt most nem tudatmódosításról van szó, mert a valóság ugye akkor sem változik olyanná, ahogyan azt ott és akkor (és főleg ÚGY) felfogjuk, csak becsapjuk magunkat. A valóságkapcsoló hatásmechanizmusa a tudatmódosításéhoz hasonló, csak teljesen legális módon operál.

Ahány nyelv, annyi ember - mondják főleg arra utalva, hogy a több nyelvet beszélő ember több arccal (személyiséggel) bír. Ebben egyébként van valami, de ahogyan az egyik -tegyük fel az idegen, vagy új- nyelven nyerünk valamit, addig az addigi fő- vagy anyanyelvünkön -és főleg egy bizonyos életkor után, tegyük hozzá- elveszítünk valamit ezekből az arcokból. Egy átmeneti állapotban előfordulhat, hogy az ember az anyanyelvén épp úgy keresi a szavakat, mint ahogyan teszi azt a technikai, vagy közéletben használt, idegen nyelv esetében. Mind a kettő folyamatosan alakul, változik. Így összegezve, a nap végén, jó ha egy teljes személyiséggel rendelkezünk. A valóságkapcsoló pont ennek a megőrzésében  segít. Segít fenntartani az egyensúlyt, mert ha az felbillen, akkor félrehúzza a lélek gyeplőjét is és akkor óhatatlanul lesodródik mind a szekér, mind pedig a kocsisa.

Itthon otthon vagyunk, azaz magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, csak néha egy-egy várt, vagy váratlan telefonhívás képes változtatni ezen. Az otthon biztonságot ad; nemcsak melegével, nyelvi közegével is - nem mintha az idegen nyelv bántó, vagy sértő lenne, de mindenképpen képes olyan szituációkat előidézni, amelyben az egyén képtelen egyéniségének, személyiségének megfelelő módon megnyilvánulni. Ez a zavaró, de nem szükségképpen bekövetkező esemény egyelőre néha árnyékot vet mindennapjaink külső, mondhatnám idegen nyelvi közegére, ennyiben pedig esetlegesen nagyobb bosszúságot okoz, mint örömet. Egyelőre nem gondolom, hogy ez a reláció változni fog - vagy hogy változnia kellene- a jövőben és vélhetőleg így lesz ez akkor is, amikor az idegen nyelv már egyre inkább a barátunk lesz.

A valóság-kapcsoló paradox módon elősegíti ebbe a fent leírt idegen világba való betagozódásunkat és jelenlétünket, mivel segít megőrizni valamit az -egyébként kézzel ugyancsak meg nem fogható- gyökereinkből és ezáltal megtartani az integritásunkat ebben a folyton változó világban. Csak arra kell vigyázni, hogy ne kapcsolgassuk a kapcsolót oda-vissza, mert akkor megbolondul a berendezés, mert ahogy ugye minden gépnek, a valóságkapcsolónak is lelke van...

Minden háznak és lakásnak megvannak a maga éjjeli neszei, zajai, amelyek ha csak egy-egy hirtelen tovatűnő pillanatra is, de minden kétséget kizáróan képesek megtörni az éjszaka -éppen ezért nem létező- csendjét. A magam fajta, nyugtalanul alvó ember kiváló receptorokkal bír az efféle zajok észlelésére és befogadására. Erre nem volna kifejezetten szükség, mégis így van. Néha az az érzésem, azt is meghallom, ami nincs is. Esetleg van, de mivel soha nem derül ki, hogy mi is egy adott zaj forrása, vagy oka, ezért az ott ragad az ismeretlenség nyirkos homályában.

Az előző lakásban, ahol ugyancsak évekig laktam, hosszú hónapokba telt, amíg legalább megszokni, vagy leginkább elviselni tudtam a szobámmal szomszédos konyha hirtelen reccsenéseit, a hűtőt körülölelő bútorzat nyögdécselő roppanásait. Ezeket először halál-komolyan, később már csak némi, -de még mindig nyugtalanító- kétkedéssel véltem betörő elhibázott lopakodásának. "Már a konyhában vannak!" - kiáltottam fel (már rég nem) álmomban, persze csak hangtalanul, nehogy meghallják. Komplett vész-forgatókönyveket és dramaturgiákat dolgoztam ki fejben, hogy mire lenne még időm, mielőtt óvatosan kinyitnák az ajtót, (ha ki akarnák nyitni egyáltalán) és olyasmi történne, mint a szamuráj filmek belopózós nindzsás jeleneteiben, amikor a haramiák -megbízásból- végeznek a ház népével.

Az éj csendjéhez persze mindenhol kapcsolódnak külső -tisztán emberi- zajok, de ezek nem olyan érdekesek. Sőt, még azok sem, amelyek bár egyértelműen állati eredetűek, mégis tudni véljük mitől és miért származnak. Ilyen például az este, szintén lefekvéshez készülődő galambok tollászkodása, vagy a reggeli kergetőzés -apró és fürgén karmolászó hangokkal- a tetőn, ami vélhetőleg - de nem szorongatóan elképzelhetetlenül - mókusoktól ered. Vannak viszont azok a furcsa hangok és zörejek, amelyek állandóak és időről-időre, éjszakáról-éjszakára ismétlődnek. Mint például a mostani -ugyancsak átmeneti- lakásunk egyik legizgatóbb és leginkább érdekfeszítőbb zaja, a tompa, és periodikusan ismétlődő puffanás, vagy valamihez csapódás. Az egész tavalyi év azzal telt, hogy esténként elalvás közben -és végül gyakran helyett- próbáltam kitalálni, hogy mi lehet az. Ilyenkor persze az ember pont annyira kíváncsi az okra, mint amennyire fáradt ahhoz, hogy felkeljen és nyomozni kezdjen a zaj forrása után. Mégis egyértelmű, hogy valami van. Van valami, ami nekicsapódik -én úgy érzem- a mi házunk -vagy valamelyik szomszédos épület- homlokzatához és tompán puffan, ütközik nap mint nap. Néha a tetőszerkezet váratlan roppanása ébreszt és hívja fel -a visszaalvás sikertelensége folytán- a figyelmem erre a hívatlan, de nem agresszíven tolakodó vendégre, aki (vagy ami) saját ritmusát követve ad hangot létének és mintha figyelmeztetne valamire, amiről egyelőre nem tudni, hogy mi az.

Az az érdekes, hogy a hang csak este hallható, valamint nappal már nem is foglalkoztat a dolog annyira, hogy akár csak tapasztalati megfigyelést tegyek az utcán, vagy a ház melletti sikátorban. Pedig elég régóta élünk már itt ahhoz, hogy életünk hangtérképéről rendelkezzem biztos ismeretekkel - miszerint mikor jön a szemközti bank pénzszállító kocsija és hörögteti hatalmas dízel motorját, vagy mely napokon jár a kukás autó reggelente, esetleg, hogy mikor melyik beszállító érkezik az egyes üzletekhez és éttermekhez a közelben, és még sorolhatnám. Noha sok mindenre gondoltam már elalvás helyett, a monoton, de mégis ismeretlen ritmusú hang okát találgatva, egyelőre csak az biztos, hogy a hang itt van a közelben és még egyszer sem vettem a fáradtságot, hogy felkeljek és utánajárjak a dolognak, pedig... valami van.